1961-1965 A osztály
1961 – 1965 A OSZTÁLY
Osztályfőnök: Halmos Istvánné
2015. április 26. jubileumi, 50 éves érettségi találkozó
1961. szeptember 1. A székesfehérvári József Attila Gimnázium egyik tantermében 41 diák feszült csendben várakozik az első osztályfőnöki óra előtt. Csak néhányan ismerik egymást, akik a város vagy a környék településeinek iskoláiban is együtt koptatták a tantermek padjait.
Aztán nyílik az ajtó, belép a tanterembe egy jelenség, egy a harmincas éveinek második felében járó kimondottan szép tanárnő, a katedrára lépdel, minden diákot megkeres a tekintetével, majd meleg, bársonyos, megnyugtató hangon megszólal: Uraim! Halmos Istvánné (Olga „néni”) vagyok, én leszek az Önök osztályfőnöke.
Nyugodt szívvel mondom, hogy szinte soha, de most mégis tévedett. Sokkal több lett egy tanárnál, egy osztályfőnöknél. Megtanította a földrajzot és a történelmet.
Korholt, sőt leszidott, amikor arra volt szükség, de meglátta mikor és kit kell bíztatni vagy bátorítani, kinek kell növelni az önbizalmát vagy éppen visszafogni, mielőtt végleg elszáguld vele a „paci”.
Előttem van egy kollégiumi kép ennek a napnak az estéjéről. Negyedikesekkel laktunk egy szobában. Nem gondolom, hogy különösebben érdekelte őket –csak hogy teljen az idő – megkérdezték: kik a tanáraitok? A felsorolást néma csönd követte, majd az egyikük megszólalt (a nevére már nem emlékszem): te jóságos ég! Ha túlélitek ezt a négy évet ezzel a tanári karral, akkor mindenki professzor lesz. Ők az iskola legjobbjai! Nem tévedett!
Ma 2015. április 26. van. Azóta eltelt 54 év. 50 éves érettségi találkozónkat tartjuk. Néhányan a temetőkben találkozunk, a Halmos család sírjánál elhunyt tanárainkra, Szabó Jancsi sírjánál az égi mezőkön ünneplő társainkra virágokkal és mécsesekkel emlékezünk.
Az emlékezés az iskola előtt, majd bent az épületben aztán kiteljesedik. Persze, hogy záporoznak, no meg ismétlődnek a kérdések: megismersz?; emlékszel?; ..és akkor?
Rendkívül jó látni ezt a zsibongó társaságot. Most ugyanazok a „fiúk” vannak itt, akikkel azon a bizonyos szeptemberi napon találkoztunk először, de már másként. Az elmúlt 54 év benne van a fejünkben, a lábunkban, a derékbőségben, hajunkat is megszínezte a kor – már akinek még van.
És természetesen jó látni az iskolát! Külsejében megszépült, bejárata szobrot kapott, a neve is megváltozott, más a jelvénye. Mi mégis úgy érezzük, hogy a miénk. A mi alma máterünk.
Vasárnap van. Az iskola gazdasági vezetője mégis biztosítja, hogy bemehessünk. Kedves és rendkívül szívélyes fogadtatásban van részünk. Számomra leírhatatlan az érzés. Úgy látom többen is így vagyunk ezzel. Látom az előtérben Halmos István tanár urat, amint hátra tett kézzel rója a métereket. Látszólag gondolataiba mélyed, rád se néz: mégis észreveszi a körmöd alatt a szinte láthatatlan piszkot, az osztályjelzés hiányát, a hosszúnak ítélt hajadat vagy a lányok szoknyájának rövidségét. Hogyan csinálta?
A falon márványtáblák. Tanárokra emlékeztetnek. Neumann Ede tanár úrra, aki a társaság felének zenetörténetet tanított. De ott van Laci bácsi – Harza László tanár úr. Ma már tudom, hogy tanár úr bárkiből lehet, de „Laci bácsi” csak valakiből. Látom a könnycseppet a szemében, ami mindig megjelent, ha mesét kértünk tőle a Bolyaiakról. Tábla emlékeztet Dr Mohácsy Károly tanár úrra is. Szinte hallom sajátos iróniáját, amivel kifigurázta egyik-másik társamat, akiről úgy gondolta, hogy soha nem kerül közel a latin nyelv professzora címhez, vagy aki többet törődik „egy édes, szőke kicsikével”, mint Tacitus műveivel. A kémia szertár bejárata mellett apró dombormű Mihályi Gyula tanár úrról, és máris fülemben van jellegzetes beszéde, orromban kísérleteinek sajátos szaga, látom a „kálkulusba” rajzolt gémeskutat, ami valójában kettest jelentett (merthogy a gémeskútban van valami).
Látszólag össze-vissza kószálunk a folyosókon, pedig erről szó sincs. Minden emlékeztet valakit valamire. A vitrinekben például ott vannak a keszthelyi Helikon serlegei, amiknek a megszerzésében társaimnak is része van. Az első emeleten megtaláljuk a tablónkat. Hála neked iskolánk, hogy még mindig kitüntető helyen függ. Már nem Csapó Jenő bácsi vezeti a tanári kart, mert egy évvel az érettségink előtt nyugdíjba ment, de a jelenléte nélkül is tudjuk: neki köszönhetjük kitűnő tanárainkat. Sem Ő, sem az akkor már az iskolát vezető Kanarás Oszkár igazgató úr nem tanította osztályunkat. De Paál Lajos tanár úr igen. Hétfő reggeli kedve a VT-Vasas (ma Videoton) futball csapat eredményétől függött. Csak rá jellemző hajkoronájával „beviharzott” a terembe, a reggeli sportlapot a tanári asztalra dobta, félmondattal méltatta az eredményt, majd valami hihetetlen lenyűgöző élvezettel magyarázta a francia impresszionisták költészetét, mondván Radnótit a könyvből is meg tudjátok tanulni. Még végig sem gondolhatom Paál tanár úr igazi nagyságát – ez is otthonra marad – valakitől már a Madárvárta történetét hallom, ami Radeczky Jenő tanár úr biológia tanár, különös madárszeretetéről szól. Kitüntetés volt számunkra, ha elmehettünk vele egy madár lesre. Talán csak a tablón látjuk Schermann Ede tanár urat öltönyben, hiszen az nem illik bele a tornatermek hangulatába. Nem volt már húsz éves, mégis őket megszégyenítő módon szelídítette meg a korlátot, a gyűrűt vagy a lovat, ha egy gyakorlatot meg akart mutatni az ügyetlenkedő tanulónak. Németh Pál tanár úr matematikája pontosan elég volt egy humán osztály számára, de amit ipari rajzból adott, sokunk számára egészen új volt. A hivatalos besorolás szerint orosz-humán tagozatos osztály voltunk. Nem volt velünk könnyű dolga Albert Józsefné Renner Ida tanárnőnek. A mai nyelvtanárok számára elképzelhetetlen, hogy egy tagozatos osztályba 41 tanuló jár. Számára azonban mindez nem megoldhatatlan feladatot, hanem kihívást jelentett. Negyedikben Tóth Gézáné tanárnő váltotta Őt, másik iskolába ment. Meg voltak az alapok a sikeres folytatáshoz. Tanultunk lélektant és logikát Palotás Istvánné Kimmel Ilona tanárnőtől.
A tabló ébresztette emlékek miatt csak nehezen tudunk tovább menni, de nem maradhatunk, hiszen ha lazán is, de mégis csak köt bennünket egy program. Megnézzük az új könyvtárat – még nincs egészen kész – más volt a mi időnkben.
Más az utolsó osztálytermünk is, olyan kicsinek tűnik, pedig az alapterülete ugyan az. Másként rendezték el a padokat, így aztán nem tud mindenki egykori padtársa mellé leülni. Sebaj, fontos, hogy itt vagyunk!
A folytatás személyesre változik, mindenki vall negyedszázados múltjáról. Akik ezt nem tehetik, hosszabb – rövidebb méltatást kapnak. Teszek kísérletet arra, hogy felsoroljam, hová vitt bennünket az élet. Tudom, hogy nem sikerül maradéktalanul, annyira szerteágazó a valóság. Van itt mesterember, jogász, orvos, kertész, mérnök, tanár, zenész, hivatalnok, de még a rendnek őre is. A hangulatot fokozza Franci enyhén ironikus verse, amit 1963-ban írt, és egy klubdélutánon Péterrel énekeltek el. Mondhatom, nagy derültséget keltett. Az idő szalad, ezért a „vallomások” fele a vendéglőben folytatódik.
A vendéglő jóízű ebéddel és italokkal járul hozzá a hangulat fokozásához. Kötetlen beszélgetésekben elevenednek fel közös négy évünk emlékei és egy fél évszázad történései. Jóleső érzéssel nézem a társaimat, derűsek, vidámak, felszabadultak, mintha nem is 70 felé sétálnának. Pedig így van! Gondját és baját ma mindenki messze hagyta.
A jubileumi találkozónk sikeres. Misem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy már igencsak esteledik, de a társaság nagyobbik része még itt van, sőt közfelkiáltással megszavazza, hogy ezentúl évente találkozzunk. Vagy éppen az, hogy a még földi életet élő harminc „vaddisznóból” (idézet: drága jó Laci bácsitól) 26 itt volt, eljött az ország különböző településéről, de még külhonból is.
KÖSZÖNJÜK DRÁGA ISKOLÁNK!
Réti György 1965-ben érettségizett öregdiák
Utóirat a mai diákoknak:
Én is nagyon utáltam a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatokat, ezért ilyet nem is mondok. Amikor elrohantok a régi idők tablói, a falak emléktáblái alatt, vessetek egy pillantást a tanárok arcára, nevére, mert megérdemlik. Valószínű, hogy a Ti tanáraitok egy részét is Ők tanították, méghozzá nem középiskolás fokon. Nagyon megérdemlik.
1965-ben
2015-ben
