Forgolányi akcióterv
Forgolányi akcióterv 2018. 03.25-27.
Tantestületünk elindult Kárpátaljára.
Az út a határig a roamingdíjak számítgatása mellett éppúgy beszélgetéssel/olvasással/alvással telt, mint bármely osztálykiránduláson, valamint Előd atya is megkínált minket a csokijával, zsolozsmáztunk. A Tiszát még sosem láttuk ilyen keskenynek, mint Záhonynál, és a határon túl már a Kárpátok kéklett a távolban.
A benzin jóval olcsóbb, mint otthon, és mindenütt palatetők. Lepusztult falvak, lepusztult utakkal, lepusztult házakkal. És néhány újonnan épített, melyek sorsát Majnek Antal püspök atyától tudtuk meg, és szintén nem szívderítő: jószerivel nincs olyan család, amelyben legalább egy ember ne dolgozna nyugaton. Szép házat építenek itt, de alig lakják. Közülük a legszegényebb is megveszi aztán a legokosabb telefont, a legjobb autót a rabszolgamunkából. Ha nem képzik a fiatalokat, nem boldogulhatnak. Ha jól képzik, 80-90%-uk Magyarországon tanul tovább, és nagy része nem is megy vissza. És minél több támogatást kapnak, annál inkább mennek el. Nem csak a magyarok élnek itt így, egyes becslések szerint az ukránok fele is nyugaton talál munkát; mintegy ötmillióan dolgoznak Lengyelországban.
Hogy mi lehet a remény püspök atya szerint? A cigánypasztoráció például többé-kevésbé eredményes. És akár a mohamedánok is megtérhetnek – hiszen a nomád magyarok is megtértek hajdan. A helyzet egyáltalán nem biztató.
Viszont ismét bebizonyosodott, hogy Előd atya (Ákos atyaként) Kárpát-medence-szerte ismert, ő tartotta a misét a keresztúttal egybekötött magyartalálkozón Korláthelmecen, miközben Majnek püspök atya beállt gyóntatni.
A szállásig vezető út helyenként a szürrealizmusba hajlott, és nem csupán az utak minősége miatt, melyek 25-30 éves erdélyi emlékeket ébresztettek bennünk. Egy szellemes, mégis érdekfeszítő lelki filmből megtudhattuk, hogy nincs kettő négy nélkül, valamint felmerült annak a lehetősége is, hogy vasárnap sötétedés után váltsunk pénzt valahol. A vasárnap éjszakai pénzváltásról ugyan lemondtunk a vacsora reményében, de kiderült, hogy nem ez lett volna az egyetlen meglepő szolgáltatás: a környéken számos patika is nyitva volt 0-24 órában, ezekre azonban (hála Istennek) nem volt szükség.
Amikor megérkeztünk Tiszapéterfalvára a református iskolába, ahol a szállásunk volt a késői időpont ellenére nagy szeretettel és meleg vacsorával vártak. Másnap megismerkedhettünk az iskola alapításának elképesztő körülményeivel – amikor belevágtak, nem volt költségvetésük, az épületet ők maguk hozták rendbe, és még évekig nem adhattak ki hivatalos bizonyítványt. Mindennek ellenére kitartottak, és most az iskola virágzik a mostoha körülmények közepette is.
Hétfőn Munkács várát néztük meg, ahol Kazinczy is raboskodott, ahol egy időben a koronát is őrizték, és főleg amit Zrínyi Ilona több mint két évig olyan hősiesen védett (1685-88-ig), hogy egyetlen nőként kapta meg érte az egyik legmagasabb török katonai kitüntetést. És ahol a szovjet időkben traktorosképző iskola működött.
Szentmiklósi vár
A Munkácstól mintegy 12 km-re északkeletre, a Latorca völgyében fekvő Beregszentmiklóson (Csinagyijevón) különleges eseményre került sor július 6-án: az egykori Perényi-várkastélyban ünnepélyes keretek között megnyílt a Szentmiklósi Történelmi Múzeum. Az ünnepség fényét emelte, hogy az eseményen meghívott vendégként jelen volt a 15. században a település birtokjogát bíró és Kárpátalja történelmében jelentős szerepet játszó Perényi família leszármazottja, dr. Perényi János is családjával.
1411-ben Zsigmond király Szentmiklóst a hozzá tartozó birtokokkal együtt Perényi Péternek adományozta. A király engedélyt adott a Perényi családnak erődítmény építésére. 1456-ban Beregszentmiklós mezőváros lett, ettől kezdődően megindult fejlődése. 1542-ben a fogságba került Perényi Péterről a Szent Koronára szállt az uradalom és azt a munkácsival egyesítették, attól ismét csak 1572-ben választották el, amikor Miksa király gróf Frangepán Ferenc bánnak adományozta érdemeiért. Frangepán halála után az uradalom ismét a koronára szállt. 1563-ban Miksa király és Perényi Gábor között egyezség jött létre, melynek értelmében Beregszentmiklóst a királyi ügyésznek adományozták.
A XVIII-XIX. században a várkastélyt kikezdte az idő vasfoga, falai, tetőzete megrongálódott, ezért 1943-ban a Magyar Műemlékek Országos Bizottsága jelentős méretű kutatási és restaurálási munkálatokat végeztetett a kastélyon, amelyeket azonban a háború miatt már sajnos nem tudtak befejezni. Majd jött a szovjet bevonulás és az új éra alatt a kastélyt katonai raktárnak használták. Évekig állt elhanyagoltan és megfelelő funkcióra várva.
Hogy végül később mégis felújítási munkálatokra kerülhetett sor a kastélyban és megnyílhatott benne a Szentmiklósi Történelmi Múzeum, abban oroszlánrésze volt Bartos József munkácsi festőművésznek, aki komoly szervezőmunkát végzett, például a várkastély eredeti állapotára vonatkozó dokumentumokért, tervrajzokért a bécsi levéltárhoz kellett fordulni, illetve sokat tett azért, hogy mind Ukrajnában, mind pedig külföldön adományok gyűlhessenek a felújításhoz. Az anyagiak előteremtésében nagy szerepet játszott a magyarországi Műemlékvédelmi Hivatal, a Kárpátaljai Megyei Tanács, dániai, magyarországi, oroszországi és ukrajnai művészek.
Felújításra került a tetőszerkezet, az alsó szinten megcsinálták az ajtókat és az ablakokat. A helyiségek nagy részét sikerült olyan állapotba hozni, hogy megnyílhatott benne a múzeum. Szép látvány fogadja az ide belépőt: korabeli használati tárgyak, könyvek, ruházat stb. vannak kiállítva, de megtalálhatók itt jelenkori festők munkái is.
Mindez Bartos Józsefnek köszönhető.
Hihetetlen az emberek lelkesedése, főleg, ha olyan célt találnak, mint egy vár felépítése csupán a művészet teremtő erejével.
Hálás szívvel köszönjük a várlátogatást idegenvezetőnknek, Tar Lászlónak.
Kétséges volt, hogy az olvadás miatt feljuthatunk-e a Vereckei-hágóhoz, de ügyes sorőreink segítségével sikerült a helyenként átfolyásokkal, hatalmas tócsával tarkított szerpentinen át megérkezni az Északkeleti-Kárpátok vonulatainak egyik legalacsonyabb hágójához.
A látvány, a hó a torokszorító meghatottság, a Himnusz, Boldogasszonyanyánk éneklése, a hála, hogy a Jóisten segítségével, kegyelméből eljuthattunk ide nagy hálával töltötte el szívünket.
Szolyva:
A szolyvai emlékpark jelképévé vált a kárpátaljai magyarság szomorú sorsának. A 4. ukrán front 1944 november 13-án közzétett egy határozatot, miszerint 3 napon belül / november 16-ig / jelentkeznie kell a városparancsnokságon minden 18 és 50 év közötti magyar és német hadköteles egyénnek, valamint azoknak, akik a Magyar rendőrség vagy csendőrség szolgálatában álltak, hogy segítsenek a háború okozta károk helyreállításában.
A közlemény szerint 3 napot kellett volna távol tölteniük családjuktól. Becslések szerint mintegy 30-40 ezer embert tartóztattak le, és zártak munkatáborokba. A kollektív bűnösség elvén alapuló intézkedésre azért volt szükség, hogy megelőzzék az esetleges ellenállást a szovjet csapatokkal szemben. Az elhurcoltak első állomása Szolyva volt. Nagyon sokan nem is jutottak el a gulágokra már itt életüket vesztették az embertelen fogvatartási körülmények miatt. Szinte nincs is olyan Magyar család Kárpátalján, akinek egy – két férfi tagja ne veszett volna oda. Az elhurcolt férfiaknak körülbelül mindössze mintegy 1/3-a tért vissza szülőföldjére.
Kedden Beregszász
A Beregszász központjában, a római katolikus templom mellett álló Bethlen-kastély Beregszász egyik legrégibb és legszebb épülete. A múzeum gazdag gyűjteménye bemutatja az egykori Beregvármegye eseményekben, tragikus fordulatokban gazdag ezeréves történetét, az itt élő népek – magyarok, ruszinok és más nemzetiségek – szabadságküzdelmét. Az ásatások során feltárt és itt kiállított tárgyak, eszközök jól jelzik, hogy az ember több ezer évvel ezelőtt már birtokába vette ezt a vidéket. A múzeum paraszti szerszámainak, eszközeinek felvonultatásával bepillantást nyújt földműves őseink életébe, az évszázadok során itt tevékenykedő ügyes mesteremberek által készített használati tárgyak révén megismerhetjük a lakosság valamennyi rétegének mindennapjait, képet kapunk munkamoráljáról csakúgy, mint vallási életéről, hiedelmeiről, pihenési, szórakozási szokásairól. A kiállított tárgyak összeállítói külön figyelmet szenteltek azon kiemelkedő személyiségek életének bemutatására, akik sokat tettek a vidék felemelkedéséért, hírnevének öregbítéséért.
Utólag sokan kérdezték, hogy szép volt-e, de azt hiszem, a sok természeti és ember alkotta szépség dacára nem ez a jelző jut eszembe. Megindító volt, tanulságos volt, hogy mintegy százharmincezren még vannak magyarok Kárpátalján (Kárpátalja lakossága 1,1 millió fő), bár sok házon láttunk „Eladó” táblát – várdorolnak Magyarországra is, és főleg nyugatabbra, a jobb életkörülmények reményében. Alig van olyan ottani magyar család, amelyben ne lenne valaki, aki nyugaton tanul vagy dolgozik. És miért menne vissza? A nagyjából 16 ezer forintnyi nyugdíjért? Vagy elkötelezettségből, vállalva, hogy a szeretteinek alig tudja biztosítani a létfenntartását.
Nehéz dilemma ez, és talán éppen ezért is volt megható elénekelni a Vereckei-hágónál a Himnuszt, ezért volt megindító hallani a forgolányi ovisok fegyelmezett műsorát, miközben alig várták, hogy hozzájussanak az általunk vitt ajándékokhoz, a könyvekhez, színezőkhöz, a „kockafüles nyúlhoz” és a többi plüsshöz. Isten áldja meg mindannyiuk kitartását, amelyen keresztül mi is átélhettük, mit jelent magyarnak lennünk.