Határtalanul pályázat Erdély Csíkszereda - Székesfehérvár
Az erdélyi kirándulás
Egy kora április napon az osztályunk a szokásosnál is érdekesebb volt: az igein korai kelés miatt mindenki el-elszenderült, ám az utazás előtti izgalom mindenkit felpezsdített. A szem alatti bőröndök mellett mindenki rendelkezett egy igazi utazótáskával is, mely a beletuszkolt rengeteg holmitól meghízva nyomorította birtoklóját. Az utcákon rajtunk kívül egy lélek se járt, teljesen akadálytalanul vettük birtokunkba iskolánk híres gyülekezőhelyét. Gyönyörű volt a reggel. Sok borús nap után az első igazi, tavaszi hajnal ragyogott ránk.
Az idő múlásával egyre több osztálytársam érkezett meg. Mindenki meglepődötten pillantott az igen tetszetős buszra, majd a lepakolás és a terep felmérése után mindenki visszatért szüleihez – ki kevesebb, ki hosszabb ideig. Valamennyien kihívásként tekintettünk az előttünk álló öt napra, hisz magunkra és barátainkra voltunk utalva. Persze, majdnem felnőttek vagyunk, de mégis… a bizonytalanság és az új mindenki szívében kisebb félelmet kelt.
Eljött az idő. Mikor közösségünk minden tagja megérkezett és becsomagolt a busz lassan elindult. Bármerre néztem, integető szülőket, mosolygó korombelieket láttam. A szülők bizonyára örültek öt nap csendnek, ám szemükben visszatükröződött a féltés és a visszavárás. Melegség áradt tekintetükből. Még a legkeményebb szívűek is boldogan fogadták a gesztust.
Elkezdődött az első nap, mely egy új dolog kezdetével kecsegtetett. A korai kelés miatt legtöbben aludtunk, vagy legalábbis próbáltunk. Néztük-néztük az elénk terülő fenséges tájat. Igaz, ismerős volt, mégis mindig lehet benne újat felfedezni. A természet a soha ki nem merülő csoda forrása. Soha nem apad ki látványvilágából.
Ha az öt napot össze kéne foglalnom, akkor mindegyik hasonlítana bizonyos részletekben, ám néhány helyen fényévekkel különbözne. Az esti fáradtság, az esti beszélgetés a barátnőkkel, az alvás, amely szinte lehetetlennek bizonyult, majd az ebből fakadó reggeli kábaság, s a hirtelen erőmerítés a reggeliből. Minden nap kettős érzelemmel keltem fel: haza akartam menni, de mégis maradtam volna. Csak menni akartam és látni. Megszerettem, hozzászoktam a folyamatosan jövő ingerekhez. Szerettem túrázni. Szerettem érezni a frissebb levegőt, a túra utáni szusszanást. Szerettem nevetni a barátaimmal utazás alatt. Szerettem menni és menni, csak haladni, gátak nélkül. Minden nap minden élmény mélyen belém ivódott. Az erdélyiek jól ismert beszéde, a tapasztalatok. Úgy lettem másabb, talán jobb is, hogy az maradtam, aki voltam. Megismertem magam, jobban. Megtapasztaltam, hogy reagálok bizonyos helyzetekre. Ez nem csak egy egyszerű kirándulás volt a hatalmas világ egy szegletén. Én egy felfedezést tettem önmagamban, gondolkodtam, megtanultam csodálkozni és hálát adni az egyszerű dolgokért. Azért, hogy a barátaim elfogadnak, hogy van ételem, hogy fáradtan van hol aludnom, és hogy egy igazi, élő közösség tagja lehetek. Nem baj, hogy néha szétszórt, fiatalok vagyunk. Élünk.
Nagyon boldog vagyok, hogy egy ekkora élményben részesülhettem, hogy tapasztalhattam, hogy érezhettem. Csíkszereda, Csíksomlyó, Segesvár… tudom, hogy engem hazavár. Ha netán idős koromban újra elsétálok Segesvár várának kövein, könny fog szökni szemembe, s visszajön egy emlék. Ifjúságom meghatározó élménye visszaköszön majd rám, s megelevenednek előttem a pillanatok. Olyan lesz minden, mintha akkor történne, pedig csak képkockák lesznek a múltból. Mégis igaziabbak lesznek bárminél.