Szent Ferencről ciszterci szemmel
Január 31-én, pénteken délután öt órakor gimnáziumunk Fejér Holló Diákszínpada a kisszínjátszósokkal együttműködve bemutatta Ferenczy Noémi tanárnő Sem kő, sem habarcs című darabját, melyben Assisi Szent Ferenc életébe nyerhettünk bepillantást egy különleges, művészi feldolgozás keretében.
A díszterem ismét megtelt emberekkel; dacára a péntek délutáni-, kora esti időpontnak, lelkes érdeklődés mozgatta meg iskolánk közösségét. Tanárok, szülők és diákok együtt készülődtek, hogy megismerjék vagy akár új tükörből, más fénytörésben láthassák ennek a fontos rendalapítónak az életét, akinek drasztikus elvei alapjaiban mozgatták meg a középkori katolikus egyházat. A hangulatot csak fokozta, hogy az előadásra menet a közönség akaratlanul is belebotlott a folyosón korhű jelmezben lődörgő, beszélgető (és véletlenül se mobilozó!) diákokba, ami óhatatlanul felkészítette lelkünket és elménket az előttünk álló időutazásra.
Az első felvonás formabontó módon a szent életének későbbi szakaszát idézte fel, amikor a félvak Ferencet meglátogatja Klára azzal a szándékkal, hogy csatlakozzon a férfi testvéri közösségébe. Ezután indul el az emlékek áradata, melyekben megjelenik egy szokatlan, első hallásra talán megbotránkoztatónak is tekinthető eleme a színdarabnak, nyíltan és kendőzetlenül szembesülünk ugyanis Ferenc életével azelőtt, hogy Istennek szentelte volna azt: egy dorbézoló nőcsábászt, egy mindent nevetségesnek tekintő, komolytalan ifjút látunk, aki bármikor képes szerelmet hazudni, aktívan részt vesz a városban zajló, családok közti viszálykodásban, és kamaszos hévvel lázad jámbor édesanyja ellen, aki rendületlenül imádkozik érte. A felvonás során alapvetően furcsák a férfi-női karakterek viszonyrendszerei: rengeteg jelenettel találkozunk, ahol a férfi akaratos, makacs, szűk látókörű vagy egyenesen élhetetlen karakterként jelenik meg, míg a józan ész vagy az isteni ideák hangja a nők szájából hallatszik. Ilyen például a már említett nyitójelenet, ahol Ferenc olykor indokolatlanul rideg és öntudatos Klárával szemben, a szent születését megelőző dialógus, ahol Ferenc apja részegen ordítozza a bibliai igéket, teljes blaszfémiát teremtve a színpadon, míg édesanyja a jámbor, kedves türelem bölcs mintaképeként viselkedik, vagy a szintén megbotránkoztató, a szentségeket a fiatalok maró gúnyával pellengérre állító játékgyónás jelenete, ahol az ifjú barátaival körülvett Ferenc barátai hangos bíztatására faggatja a lányokat különféle erkölcstelen kalandjaikról, miközben csupán egyetlen szelíd lány áll a háttérbe, aki kétségbeesett csendességgel figyelmezteti a jelenlevőket, hogy helytelen, amit tesznek. Ezeket a kicsapongásokat olykor megtöri egy-egy hirtelen váltás, amikor a rejtélyes kislány megjelenik, akit csak Ferenc lát, és aki végigkíséri már gyermekségétől az életét. Jó látni azonban, hogy az ifjú még nem érti a dolgot, és a jelenés eltűnésével visszatér kicsapongó életéhez, csak egyszer nyílik meg kísérőjéről édesanyjának, aki túlcsorduló szeretettel figyelmezteti az ifjút: azt az utat kell megtalálnia, amit Isten jelöl ki, ezt viszont neki kell kitaposni.
A második felvonás az elsőhöz hasonló karakterjellemekkel indul: az ifjú Ferencet előbb a család egyszerű, paraszti bölcsességgel rendelkező cselédje, majd egyik, szívének talán legkedvesebb hölgye szembesíti helytelen gondolkodásával és evilági nagyravágyásával, a későbbi rendalapító pedig szinte farizeusi módon idézgeti a Szentírás, hogy önmagát csavaros emberi logikával mentegesse. A fontos dramaturgiai fordulat ezután következik: a passiójátékra készülve Ferenc meg akarja szemlélni barátját a kereszten, amikor hirtelen a szent megérti Keresztelő János szavait, melyet édesanyja folyton idézett egész gyermekségén keresztül. Ferenc itt már képtelen megmozdulni, barátai pedig nem értik, mi lelte őt, egyedül butasága és egyszerűsége miatt gúnyolt társa tud leereszkedni mellé (ő később is megfogalmazza vágyát, hogy csatlakozzon barátjához önként vállalt szegénységében). És itt jön egy újabb szokatlan dramaturgiai fordulat, amely megkülönbözteti az itt látott darabot más, sablonosabb, „jámbor” színművektől: Szent Ferenc életének ikonikus, az emberek által leginkább ismert jeleneteit nem vitte színpadra a társulatunk; nem láttuk, ahogy Ferenc köntösét és ruházatát levetve szembefordult apjával és annak földi vagyonával, nem látjuk, ahogy a San Damiano-i kereszt korpusza megszólítja az útkereső Ferencet, ahogy a madaraknak prédikál, ahogy megszelidíti a gubbioi farkast vagy ahogy megkapja a stigmákat, ehelyett a darab főhőse jó időre eltűnik a színről és csupán ismerősei és barátai reakcióját láthatjuk érthetetlen, megdöbbentő viselkedésére. És ez valóban szép és reális: senki, még érett Istenkapcsolatot megélő édesanyja se tudja, hogy kezelje a kialakult helyzetet és hogyan viszonyuljon mindahhoz, ami fiával történik. A szentet legközelebb a börtönben látjuk, ahol a kereszt előtti leborulás mellett a darab talán legmeghatóbb képe jelenik meg: az első felvonás sötét tréfájú gyóntatásjelenetének tiszta és megigazult ellenpontjaként Ferencnek egy haldokló társa bűneit kell meghallgatnia és magára vennie, hogy annak lelke megnyugodva, feloldozást nyerve lépjen Isten színe elé. A börtönből szabadult Ferencet azonban ezután is értetlenség fogadja, csak nagyon kevesen tudják teljes szívvel támogatni őt, és ez a nyomasztó, magányos állapot ránehezedik hősünkre, egészen addig, míg nem találkozik egyik barátnőjével, aki leprájában megrendülve fellázadt az Isten ellen, míg Ferenc szavai békességet nem hoznak lelkének, és Klárával, ezzel a dramaturgia körkörösen vezette vissza a nézőt a darab nyitójelenetéhez.
Az első felvonás technikai szempontból rendkívül sokszínű, ahol színjátszósaink sikeresen vegyítik a tánc, az ének, a kardvívás eszközeit. A középkori olasz és latin dallamok fantasztikus atmoszférát teremtenek a történethez, amely egy pillanatra sem zökkent ki dinamikus sodrásából. Érdekes megfigyelni, hogy ez a virtuóz heterogenitás a második felvonásra milyen szépen leegyszerűsödik, a megérett, Istenhez megtért Ferenc szavaira helyezve a súlypontot, mintegy mutatva a keresztény ember életének és ünnepeinek rendes körforgását, mert ahogy minden farsangi karnevált a nagyböjt elmélyedésének kell követni, úgy kellett a közkedvelt aranyifjúnak Isten lenézett bolondjává válnia. A koherenciát azonban a motívumok frappáns ismétlődése mégis megteremti: a szaglás motívumának számtalan megjelenése, a bibliai idézetek vagy más jellemzők (például a bolond és lovag szavak) visszatérő, azonban mindig új kontextust kapó visszatérése egy egységes, átgondolt színdarabbá teszi diákjaink előadását.
Különösen nagy ováció és szűnni nehezen akaró taps fogadta az előadás végén színészeinket és felkészítő tanáraikat: Ferenczy Noémit, Radics Évát és Farkasné Sárközi Évát. Őszintén reméljük, hogy még ha olyan drasztikusan nem is változtatjuk meg életünket, mint Assisi nagy szentje, azért lelkünkben mindannyiunknak jó földbe hull a krisztusi ige, amely Ferenc szívét is áthatotta „És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit vagy apját vagy anyját vagy gyermekeit vagy szántóföldjeit az én nevemért, a százszorosát kapja majd, és elnyeri az örök életet.” /Mt 19,29/